Elméláztam kicsit

az idő múlásán, hogy mennyire másképp halad, mióta gyerekeink vannak. Előtte csak karácsonykor meg boldogújévkor merült fel, hogy jé, már megint; esetleg nyáron, vagy csak a végén, hogy a csudába, ismét kimaradt a nyaralás! Jó, emlékszem még arra is, mikor tanévekben mértük az időt, de az valahogy mégiscsak más volt, büszkék voltunk hatodikosként, pláne, mikor nyolcadikasok lettünk, de soha nem kísértett a sóhaj, hogy te jó ég, már megint eltellt egy év, sőt, inkább sürgettük mégsem haladt.
Majd úgy belódult, olyan visszatarthatatlanul, hogy azokra az évekre már csak ködösen emlékszem.
Aztán megjöttek az úrfiak, szépen sorban, a szülinapokon egymás szemébe nézve a csodálkozás: már egy, már két éves, nahát, itt a piciúr is, gyertyás ünnep után a következő és már 8, ill. 5 évesek is elmúltak! Anyám!
...és valamikor az eltellt évek alatt beszivárgott az életünkbe egy másfajta időszámítás, ami igazán boldog, majd annál szomorúbb, attól függően, hol járunk éppen.
Most a kevésbé kedves időszakomat éljük, a végét. A siratósat.
Bár az okosak azt mondják, ez a kezdet.
Hm.

...csak a felásott kertet látom, üresen.