Aztán eszembe jutott...

no nem az, hogy mit kiálltott akkor, hanem amit azután, hogy megroggynantak a térdeim ijedtemben.
A nyakamba susogta, nincs semmi baj, bocsánat!

Még akkor reggel pedig hozta a feladatos könyveit, hogy ő akkormost házit akar írni. Kiegyeztünk a délutánban, de mert volt egyéb dolgunk is, elfelejtődött.
Kedden reggelre persze ahogy meglátott, elkezdett visítozni és zokogni, hogy ő nem írt házit, most mi lesz!?
...hát az lett, hogy sírt evés és öltözés helyett is, így szépen és persze valahányan elkéstünk.

...hogy lezárjam végre a reggeleink hosszúra nyúló leírását, elmesélem a mait, ami nem akármikor, csak hajnali 4:40-kor, éktelen üvöltéssel kezdődött...
Megmarta álmában egy fehér kutya a bal térdhajlatát (nem elhanyagolható részlet), minek folyományaként hét-óra-nulla-nulla-perckor, még nem lehetett kirobbantani az ágyból. Úgy csimpaszkodott a takarójába, hogy azt, csak úrfistól tudtam leemelni az ágyról.
Újfent elkéstünk. ...és mert úgy szép a történet, ha kerek: sántít. Annyira, hogy az óvónő kérdezte mi történt? Mondtam, hogy nem tudom.    

Mert a bal lábát harapta meg a fehér, ő meg a jobbra sántít...