London -repülés, transzfer, tömegközlekedés

Nem tudom mi nevetnivaló van azon, ha zötykölődés közben, az ember száját elhagyja valami olyasmi, hogy: erre nem fizettem be, de a társaim jól elszórakoztak rajta... -de kezdem az elején:

Fapadossal repültünk, helyfoglalás nélkül (ezt én nem tudtam -már azt, hogy nem előre kijelölt, számozott helyünk lesz  Nyilván evidens ez másoknak és említésre sem méltó, de számomra döbbenetes volt a felismerés: könyökölni kell a helyért), így a reptéren volt egy rötyögős futásunk, hogy hárman egymás mellett ülhessünk (már a buszban a két ellentéte irányba néző ajtókhoz szálltunk, hogy aki közelebb lesz a géphez, az felrongyol a szárnyasra és foglal). Előtte a csomagvizsgálat flottul ment, egyetlen fennakadást a lecsúszó nadrágom okozta, a biztosnági ellenőrzéshez kihúzott övem hiányából fakadóan. Örömünket jellemzi, hogy még ezen is el tudtunk rötyögni.
A mi oldalunk volt közelebb (B.-vel álltunk ott), így szerencsére nem F.-nek kellett szaladni és beelőzni. Elsőként szeleltünk fel a lépcsőn (ahogy felértünk, tudatosodott bennem, hogy ez komoly, mindjárt felszállunk és hogy már nem is vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet volt! A víz nem vert ki, de a vér leszállt az agyamból és kapaszkodnom kellett a folyton forgó korlátba) és míg B. a zsebéből előkapta az ismét bemutatásra kért repjegyét, addig én teljes pánikban kotortam a poggyászomban -már nem számoltam vele, hogy ismét kérik majd. Aztán odacsaptam az utaskisérő lába elé a csomagomat... mikor megtaláltam sem örülhettem, mert ott morgott a tömeg mögöttem. Jellemzően én kerülök ilyen helyzetekbe.

A repülésről annyit, hogy a cél kedvéért vállalható, persze, de nem a kedvenc közlekedési formám és meggyőződésem, hogy a tudatalattim épp ezért komoly gáncsokat vetett eddig a londoni és párizsi utazásaink megvalósítása elé.

Ugye körülményeskisasszonnyal -és gyermekeivel együt- repültünk, így az sem zajlott eseménytelenül. Pl. a helyfoglalásnál azt mondta segít, ő majd foglal, no: meg sem próbálta.
Majd a leszállás, és a reptéri procedúra után megkért minket, várjuk meg vele az anyukáját, mert mindjárt jön és addig segítsünk lefoglalni a gyerekeket. Mire beszereztük a transzferjegyet, addigra szempillarebdesős mosollyal korrigált: másfél óra múlva várható az anyuka érkezése / szívfájdalom nélkül otthagytuk! Pláne nem éreztünk semmit, mire kiderült, alig pár perc miatt lekéstük az egyik buszt, várni kellett a következőre (30 percenként jártak), MF meg már többször telefonált addigra, mert nem tudta miért a késlekedés de azt igen, hogy a gépünk megérkezett, hol vagyunk már, miért nem értesítem a hollétünkről?

Nem emlékszem, hogy lettek volna az út előtt fentartásaim a tömegközlekedést illetően, kérdés sem volt bennem, hogy vajon hogy fogunk boldogulni, de mikor a metroállomásra levergődtünk MF vezetésével és segítségével, hogy megvegyük a bérletünket, ott betojtamelbizonytalanodtam.
Folyton mozgásban lévő, szinte pulzáló tömeg, célirányos, határozott vonulás /gondoltam na kész, ezzel hogy a csudában bírkózunk meg?! (Bevillant a kép, ahogy MF nyakába kapaszkodva segítségért sikoltozok.)
Jelentem, tökéletesen elboldogultunk, másnap reggel már teljes mértékben idomultunk a vonuláshoz, pulzáláshoz.
Bár az is tény, hogy az öt nap alatt, egyetlenegyszer kerültünk hasonló tumultusba, de addigra már része voltunk az egésznek -ugye.

Busz? Akkor piros, naná, többnyire emeletes. Imádom!

St. Paul's Cathedral

Egyébként a balra hajts rém mulatságos forma és igen, talán már unalmas is ezzel viccelődni, hisz mindenki hallott róla, tisztában van vele, de megtapasztalni mégis mókás: első nap úgy tűnt, szellemautók/buszok/taxik járják a Várost.

Gyalogosan inkább észnél kellett lennünk, mint a földalattin ill. a buszjáratok közti eligazodásnál: hogy merre nézzünk, honnan várjuk az érkező autókat, ill a metróhoz sietve a mozgólépcsőn jobbra húzódva kapaszkodjunk, mert különben irgalmatlanul fellöknek, ill. le.
Nem nemtörődömségből, hanem mert az a megszokott, hogy bal oldalt rongyolnak végig a sietők.

Köszönet illeti MF-t!

 

Egyeltalán nem vonatoztunk. Legtöbbet, metróval mászkáltunk, ill. busszal, de még ezeknél is többet gyalog, mert látni akartunk! (Megismerkedtünk a fájdalom valódi fogalmával.)
Minden kitáblázva, rém egyértelműen és korrekten. Mondhatni idiótabiztos a tájékozódás, még egy magamfajta lyány is megtalál bármit ebben az óriási városban, amit keres.
Zseniális!
Az olimpia ideje alatti közlekedést és hogy akkor is milyen flottul, gördülékenyen megy majd, vagy sem, MF úgyis elmeséli...

A visszaútról még annyit, hogy 25 perces késéssel indultunk a szárnyassal, mégis időben szálltunk le. Az örvények kissé megviseltek, a landolás után vörösre ütöttem a tenyerem...

Azt mondom, repülés nélkül lehet élni, de Londont, evezve, aligha érném el... márpedig látni kell!

Folyt.köv.!