Nem!

Hatodikban volt egy barátnőm. Az az igazi, komoly, mindent megbeszélős, reggelre levelet írós, susmogós, vihogós, olyan legjobb barátnős.

Ő azon kevesek egyike volt, akik közül nem ríttam ki. Az osztályom ötödiktől ezen kevesek kivételével, vadidegen volt és a tagjai ki nem állhattak, mert gyakran jártam át a másik osztályba, azokhoz a társaimhoz, akikkel együtt, egy környéken nevelkedtem. (Átjártam? Miután párszor kiszedtek a csihipuhi közepéből, csak az órákat töltöttem a hiv.osztályomban.)

Szóval a hatodik. Év vége felé, egy nap, mikor mellé álltam, a menzára várók kígyózó sorába, ridegen annyit közölt velem, hogy ne is szóljak hozzá, többet nekem köszönni sem fog, legyek szíves máshova állni. A hápogásomra, hogy ezt most miért? csak annyit válaszolt, hogy én tudom mit mondtam...   és ahogy ígérte, szóba sem állt velem többet...

Közel három évvel később tudtam meg mi volt a háttérben: egy másik lány, akiről mindenki tudta, hogy fúj rám, a számba adott dolgokat, amikről az én akkori kebelbarátnőmnek tudnia kellett volna, hogy biztosan nem tőlem származnak, lévén, az akkori legcsúnyább kifejezés, amivel valakit illettem az a kuka! volt. (!!!)




...és amiért végigszenvedtétek ezt a négy bekezdést: eddigi életem során sokszor, sokakról hallottam rosszat. Ezek nem feltétlen rosszindulatból hangzottak el, csak ha valaki nem szimpatizált a másikkal, valaki rosszul nyilvánult meg, vagy egyszerűen félreértették egymást,    vagy...vagy...
Nekem van olyan ismerősöm, megjegyzem olyan, akit kedvelek és rendszeres kapcsolatot tartok fenn vele, akiről először csak rosszat hallottam.
A hallottak alapján, tán utálkozhattam volna.

Itt, a blogvilágban is volt már, amikor valakiről valaki nem túl kedvező dolgokat mesélt és bevallom, annak ellenére, hogy szimpatizálok a Mesélővel, kíváncsi voltam és olvasgattam kicsit a Témánál és meggyőződésem, hogy az ő beszélgetéseik valamilyen félreértésen csúszhattak el, mert nekem Ő is szimpatikus.

No.     .... és most kilépek az oviból, beszélgessünk másról!